Nagy erőkkel történik a változás, az elengedés, az újrafogalmazás, módszerváltás.
Változás: Minden változik. Ezt el kell fogadni. Viszont valamiért félünk és elutasítjuk a változást. A változás elutasítása abból a félelemből ered, hogy ha elengedem az irányítást, a változás irányítását, az kicsúszik a kezemből, és nem teszek meg mindent a helyzet megoldása érdekében. Mindent kontrollálni akarok.
A félelem ellenállást szül, és ennek köszönhetően feszültség lesz bennem, ami megakadályozza, hogy előrelépjek. Beindul egy mókuskerék, amiből csak akkor tudok kilépni, ha feladom az irányításhoz való ragaszkodásomat.
Az irányítás feladása azt jelenti, hogy történjen bármi, az úgy jó, ahogy van. A negatív dolgokat természetesen könnyen elengedjük, de a pozitív élményekhez ragaszkodunk. Mi marad akkor nekem? Mi leszek én ezek nélkül az élmények, dolgok, emberek nélkül?

Neeeem! Nem ezek az élmények vagy TE! Ne azonosítsd magadat élményekkel, tárgyakkal, személyekhez kötődő érzelmekkel! Köszönd meg, hogy átélted, hogy voltak, és menj tovább. JÖN a következő.
Az elengedés az jelenti, hogy együtt haladok az áramlással, elengedem az evezőt, rábízom magam a sodrásra.
Nem felülről találom ki magam, az agyammal, aztán rámerőltetem amit kiagyaltam, hogy most ilyen leszek, ez a változásom. Hagyjam, hogy a lelkem mutassa meg az utam, azáltal hogy végre csöndben befelele/felfele figyelek.
Rábízom magam, most már megtettem a magamét, átadom az irányítást a Feljebbvalónak, Istennek, Felsőbb énemnek, Belső Önvalómnak.
Lehet segítséget is kérni, imában, fohászban.

A változás csak akkor igazi, ha mélyről fakad, ha mindent átható, akár egy fejestugrás az ismeretlenbe.
Ezért az egó fél, és megpróbál mindent: elkerülni, belemagyarázni, hogy már megtörtént, vagy túlságosan belebonyolódik a részletekbe ahhoz, hogy tisztán lásson.
Nehéz megkülönböztetni az igazi változást a színlelttől: lényeg, hogy ha az egó még mindig a régi módon fogalmazza meg magát, nem hagy fel az önmagáról alkotott alapvető koncepciókkal, akkor még nem teljes az átalakulás.
A fejlődés: lépcsőzetes. Az ént újra és újra le kell bontani és felépíteni.
Ha stagnál az ember, semmi nem megy, csak betegségek jönnek, akkor megállt a fejlődés.
A haladás: először le kell állítani az eszeveszett küzdelmet önmagunk fejlesztéséért.
Be kell ismerni a vereséget. Meglátni, hogy milyen az énünk, álarcok nélkül. El kell engedni a nehezen megszerzett én-képet.
Fájdalommal jár feladni a kötődéseinket és szembenézni a hibáinkkal. De enélkül nem megy.
Aztán merni változtatni.
Én pél

Kérdések:
Ki lennék ezek nélkül az énmeghatározások, szerepek nélkül?
Ki vagyok most, ezekkel a korlátokkal?
Mi a jó nekem abban, hogy ezt a korlátozottságot választottam?
Mi mást tudnék választani?
Ki lennék,  mi lennék, hogy élnék, hogyan gondolkodnék, milyen gondolatok keringenének a fejemben, ha nem ebben a valóságban élnék, amit teremtettem magamnak?